Fonás története

A fésüléssel rendezett kender, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni, mely munkafolyamat alapvető eszközei a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefonódó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával). A kézi- vagy gyalogorsó 20–30–35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca, melynek alsó végén gyakran kis fakorong (orsókarika) található, amely lendítősúlyként szolgált. A Kárpát-medence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak. Az orsó kialakítása speciális szerszámot is igényelt: az esztergát (kézi- vagy nyirettyűs eszterga), amely a nálunk használt esztergák legegyszerűbbje. Az orsót festéssel díszítették. A régészeti ásatásokon az újkőkortól kezdve igen sok agyagból készült, gomb alakú orsónehezék került elő.

 

A fonásra váró rostcsomót guzsalyra kötik fel. Fonás közben a guzsalynak csak másodlagos szerep jut, amikor a rostanyagot munka alá tartja, mégis ez a feladat a fonás termelékenysége szempontjából fontosnak minősül. Különböző típusai, formái úgy alakultak ki, hogy a fonást végzők mindinkább célszerűbb megoldást akartak találni munkájuk végzéséhez. A kézi guzsaly rövid, 25–35 cm hosszú pálca, amelynek alsó részét a bal kéz hátsó ujjával szorítja a fonó nő a markába. A pálca tetejére tűzi a rostot, és szabad három ujjával szálat húz és megadja a rostoknak az alapsodrást. Még célszerűbb eszköz az övguzsaly, mely kb. egy méter hosszú pálca, melynek alsó végét az övbe (szoknya korcába) dugnak. Így a kéz teljesen felszabadul a fonásra. (A 150–180 cm hosszú rúdguzsaly átmenetet jelent az öv- és a székes guzsaly között). A Dunántúlon a  székes guzsaly volt általános, az Alföldön, valamint az északi területeken a talpas guzsaly, Erdélyben leginkább a rúdguzsaly terjedt el. A guzsalyok nagy részét a legények a lányoknak szerelmi ajándékba készítették.

A fonást jelentős mértékben meggyorsította a fonókerék alkalmazása, mely külön ütemben végzi a sodrást és a fonal felcsévélését. A kézzel hajtott, aránylag nagyméretű kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik kézből egyenletesen engedett laza, szálas anyagot megsodorja. Az orsóra bodzafából, nádszálból vagy napraforgószárból készített csévét húznak, amire a megsodrott fonalat egyenletes menetekben rávezetik.

 

A rokka már lábmeghajtással működő folyamatos fonóeszköz, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és motollálja fel a kész fonalat a csévére. A rokka működési elve a szárnyas orsó és a cséve fordulatszámának különbözőségén alapszik. A rokkának a XIX–X. század fordulóján a lendítőkerék és az orsó egymáshoz viszonyított elhelyezkedése szerint három fő típusát használták: a Dunántúl északi felén, valamint a Kisalföldön a fekvő és kisebb mértékben az álló rokkát, a Dunántúl délkeleti felén és az Alföldön a ferde rokkát. A rokka gyakoribb neve a Dunántúlon rokka, ettől északra és keletre ropka, rofka, a magyar nyelvterület déli részén pörgő, a Tiszántúlon kerekesrokka, a Felföldön a Tarnától keletre egészen Erdély északnyugati részéig kerekesguzsaly. Erdély többi részén fonókerék.

 

A megfont fonalat a kézi orsóról (vagy a rokka orsójáról) a motollára vezetik fel, hogy ezen lemérjék a kész fonal mennyiségét. Ezt követi a fonalmosás és gombolyítás. Ezután a nagy motringot leemelik a motolláról, és kimossák a szennyeződést a fonalból. A mosás lényege a meleg hamulúgos áztatás, majd a piszkos lúg hideg vízzel való eltávolítása a fonalkötegekből. A fonalkötegeket megszárítás után gombolyították. Ennek eszköze egyrészt a gombolyító volt, másrészt egy másfél arasznyi hosszú botocska, a kótis, amire a gombolyítóról vagy lyukas, vagy kerek gombolyagba hajtották fel a fonalat. Ezután kerülhetett sor leglényegesebb dologra, a szövésre.

Szövés története

Már az újkőkorban a Kárpát-medencében (a neolit Körös kultúrája, Kr. e. 8000) a birkák, kecskék tenyésztése, a len, a kender és más rostos növények termesztése tette lehetővé a szövést. Az általa megjelent ruházat, takarók, szövetek az időjárással szemben védettebbé tették az embert. A fonás és szövés a legtöbb helyen a nők feladata volt, illetve az újabb korszakokban hozzájuk csatlakoztak a férfiak, a takácsok is.

 

A szövés tulajdonképpen két, egymásra merőleges szálrendszernek egy mechanizmus, a szövőszék (lásd később) útján való összekapcsolása, a szálak egyenkénti kötése által. A szövőszék két hengere (függőleges szövőszéknél két keresztfája) biztosítja a hosszanti szálak párhuzamos, egy síkban való elhelyezését. Ezt a fonalsíkot a páros és páratlan szálak elkülönítésével a nyüst két, egymással hegyes szögben záródó fonalsíkra bontja, s az így keletkezett nyíláson átvezethető a keresztszál. A nyüst lábítós (pedálos) váltásával (vertikális szövőszéknél a nyüst visszaengedésével) a páros és páratlan fonalak egymással helyzetet cserélve újabb hegyesszög keletkezik, ezzel a hosszanti fonalak kötötték az imént bevetett keresztszálat, és ugyanakkor újabb keresztszál bevezetésére biztosították a nyílást a fonalsíkban. A keresztfonalak átvetésére a vetélő (függőleges szövőszéknél: a gombjától megfosztott orsó, vagy az utóbbi időkben az ezt helyettesítő egyenes botocska) szolgál, majd a keresztfonalak sűrű egymáshoz tömörítésére a bordát használják. A szövés munkája a vízszintes szövőszéken a fonalsík szétválasztásának (egyik láb), a keresztfonal átvetésének (egyik kéz), a fonalsík ellentétes szétválasztásának (másik láb), a keresztszál bordával való leverésének (ugyanazon kéz), majd a keresztszál visszadobásának (másik kéz) ritmikus egymásutánja. A függőleges szövőszéken ugyanez a sorrend, de a ritmus lassúbb, mivel a lábmunkát is kézzel végzik, s a keresztfonalat nem átvetik, hanem átbújtatják a láncfonal nyílásán. A lábítós szövőszéken több nyüst beiktatásával a két fonalrendszer kötését változtatni lehet, így egyszerűbb mintás szövetet állítanak elő. A hosszanti láncfonal népi neve melléke, mejjéke, felmenője, a keresztfonalé béle, belemenője.

Nagyon izgalmas a szövéssel kapcsolatosan, hogy egy palóc leány hozománya milyen szövöttanyagokból állt: szakajtókendő 8–10, törülköző 8–10, abrosz (hurcoló), vagyis köznapi kettő,  abrosz (ünneplő) 4–5, asztalabrosz (kivarrott is, szövött is) 2–3, ingváll 40, pendel 20–25, fehelhaj (fejelhaj) 2–4, derekaljhaj 2–4, lepedő, hálaló (háló lepedő) hat, háziszőttes takaró, csipkerésszel tíz, zsák 6–8 db, vászonanyag 20–40 rőf. Egyébként a Palócföld szőttesei közül kiemelhetjük a halottas párnákat, a lepedővégeket, búcsútarisznyákat és kötényeket. Ezek pamut- és kenderszálból elegyesen vagy tiszta pamutból szőtt paraszt szőttesek. Piros, piros-kék pamutfonallal mintázták őket, a XX. század elejétől zölddel és sárgával is.

 

Mindenképpen meg kell említenünk a Dunántúlról a kapuvári (főleg a karácsonyi abroszt), a göcseji pelikános mintájú, a sárközi, a baranyai (ormánsági és hosszúhetényi) szőtteseket. A sárközire a takácsszőttesek által befolyásolt parasztszőttesek jellemzőek. Legismertebbek a két szélből összeállított fehér pamut szőttes abroszok, melyeket szinte szőnyegszerű egyenletességgel borítanak be a mértani jellegű „H” elemekből szerkesztett piros-fekete-kék vagy piros-kék, piros-fekete mintacsíkok. Az ormánságira jellemző, hogy a kender mellett hosszan fennmaradt a len szövése is.

 

Az erdélyiek közül kiemelkednek a kalotaszegi és széki szőttesek. Az előbbi területen a tiszta kendervászon mellett igen kedvelik az „egyeles”-nek mondott pamuttal kevert, valamint a tiszta pamutvásznakat is. A mezőségi Széken főleg a lakásbelső textileit szövik kenderből vagy pamutból és gyapjúból. Legismertebbek a szobában falra függesztett, illetve a ravatal díszéül szolgáló „hosszú-kendők”, melyeket fehér pamutból szőtték és vörös-fehér, vörös-kék, vörös-kék-fehér színekkel csíkozták.