A fésüléssel rendezett kender, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni, mely munkafolyamat alapvető eszközei a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefonódó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával). A kézi- vagy gyalogorsó 20–30–35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca, melynek alsó végén gyakran kis fakorong (orsókarika) található, amely lendítősúlyként szolgált. A Kárpát-medence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak. Az orsó kialakítása speciális szerszámot is igényelt: az esztergát (kézi- vagy nyirettyűs eszterga), amely a nálunk használt esztergák legegyszerűbbje. Az orsót festéssel díszítették. A régészeti ásatásokon az újkőkortól kezdve igen sok agyagból készült, gomb alakú orsónehezék került elő.
A fonásra váró rostcsomót guzsalyra kötik fel. Fonás közben a guzsalynak csak másodlagos szerep jut, amikor a rostanyagot munka alá tartja, mégis ez a feladat a fonás termelékenysége szempontjából fontosnak minősül. Különböző típusai, formái úgy alakultak ki, hogy a fonást végzők mindinkább célszerűbb megoldást akartak találni munkájuk végzéséhez. A kézi guzsaly rövid, 25–35 cm hosszú pálca, amelynek alsó részét a bal kéz hátsó ujjával szorítja a fonó nő a markába. A pálca tetejére tűzi a rostot, és szabad három ujjával szálat húz és megadja a rostoknak az alapsodrást. Még célszerűbb eszköz az övguzsaly, mely kb. egy méter hosszú pálca, melynek alsó végét az övbe (szoknya korcába) dugnak. Így a kéz teljesen felszabadul a fonásra. (A 150–180 cm hosszú rúdguzsaly átmenetet jelent az öv- és a székes guzsaly között). A Dunántúlon a székes guzsaly volt általános, az Alföldön, valamint az északi területeken a talpas guzsaly, Erdélyben leginkább a rúdguzsaly terjedt el. A guzsalyok nagy részét a legények a lányoknak szerelmi ajándékba készítették.